In memoriam Aleksandar Stojkov

Nem is tudom igazán mit írjak. Ahogy múlnak a napok egyre jönnek a gondolatok. Amikor pénteken leszálltam és Srdjan felhívott a tragikus hírrel, még szinte fel sem fogtam, meg sem érintett... olyan távolinak hihetetlennek tűnt minden. Azt mondtam magamnak, igen ez van... ez benne van a mi sportunkban, ezzel mindig számolnunk kell, minden egyes felszállás magában hordozza a végzetet. A visszaszállító buszban visszafelé Amadé mondta ki először, a nekem is szóló „figyelmeztetést”: talán Acónak nem itt lett volna még a helye… nem egy kopaoniki távrepülő versenyen.

Felnőtt, önálló ember volt (tudnia kellett a döntései súlyát, számolni a következményekkel), és nálunk, akik ezzel a sporttal foglalkozunk, ez még kiélezettebb, még hangsúlyosabb. A pilótaképzés legelején már ezzel kezdi az oktató: a levegőben csak saját magára számíthat az ember, arra amit megtanult, amire felkészült, amit begyakorolt..( na és persze a szerencsére). Ezeket minden pilóta tudja, tudnia kell (még ha sok-sok balesetmentes repülés után hajlamosak is vagyunk erről megfeledkezni) ! Minden repüléssel szinte tanulunk valami újat, felkészülni nem lehet teljesen… ahogy múlnak a repüléssel teli évek, kisebb-nagyobb balesetek vezetnek mindeket, tanítanak… tesznek tapasztaltabbá, éberebbé, hogy már a legkisebb szárnyrezdülésre is időben reagálni tudjunk.
Nem értem még, miért? Őt a Sors miért nem „csak” figyelmeztette, ő miért nem volt olyan „szerencsés”, mint mi, akik töréssel, ficammal, zúzódással „megúsztuk” ? Mi célja volt ezzel?
Talán minket akart figyelmeztetni valamire, és talán éppen Ácót találta meg erre a feladatra, aki egész, tiszta életével tükrözte azt amire figyelmeztetni akart! A legjóságosabb volt tán közülünk, aki önzetlenül, tiszta, nyílt szívvel segített, ha szükség volt rá; aki mindig mosolygott; aki mindenkinek a legjobbat akarta; aki elsimította a viszályokat; aki mindig jóindulattal közeledett másokhoz… bár talán felesleges és értelmetlen a sorolgatás. Sokáig tartana mindent leírni, és a magyarban egy kifejezésben benne van mindez : jó ember volt! Így élte az életét, és talán a halálával is erre akarta felhívni a figyelmet: egy nagy család vagyunk, vigyáznunk kell egymásra!
Sajnos rá nem vigyáztunk, nem vigyáztam eléggé… még jobban kellett volna! Még jobban felkészíteni, még jobban „megijeszteni”, nem rá-, hanem lebeszélni, még jobban felhívni a lehetséges veszélyekre a figyelmét...

Végzetes lett ez a mulasztás. Elvesztettük! Elveszett egy közülünk! Egy pici belőlünk, egy pici magunkból, egy pici belőlem! Más lesz minden ezután…
Tanulni kell ebből, tanulnom kell. Ácóért, magamért, mindannyiunkért! Ezzel értelmet nyer talán az ő áldozata, amit értünk is hozott! Nyugodjék békében!

Körmöczi Zoltán